Ébren álmodni

Szeretem, hogy az ágyunk melletti fal túloldalán már a lépcsőház van. Jól esik annak tudatában a paplanba burkolózni, hogy tudom, a város, a huzatos hideg és a zajok tökéletesen el vannak zárva érzékeimtől. Ez persze így nem teljesen igaz, mert néha, elalvás előtt lépteket hallok a fal túloldalán. Ilyenkor elképzelem, hogy vajon ki és miért érkezik, vagy hagyja el a házat éjnek évadján. Milyen sok élet halad el mellettem, míg én vízszintes helyzetben kóborlok álom és ébrenlét határán! Később én is a lépcsőházban bolyongok, de azt hiszem, valami itt marad belőlem a lakásban, az ágyban hagyom egy részemet, amely érinthetetlen és más nyelvet beszél. Ó, azok az áldott pillanatok, olykor napok vagy hetek, amikor sikerül egy másik, igazabb, őszintébb, a valóságot érintgető nyelven megszólalnom. Ilyenkor csak úgy peregnek a betűk és a torkomban érzem azt a rengeteg szót, amiket olyan sokáig visszatartottam, hogy most egyszerre folynak ki a torkomon és az orromon át. Belélegzem az elfojtást. Ha csak egy pillanatra is látlak, emlékeztetsz rá, hogy ki vagyok. Köszönöm, hogy a tudtodon kívül is jelzed, merre van a vissza. Te erre biztos azt mondanád, hogy kihasznállak, talán még a szememet is kivájnád, hogy ne vehessek el tőled semmit, amit kiimádkoztál magadnak. De van, amiben én sem változok, például abban, hogy szavak nélkül is képes vagyok a tarkódhoz érni. Most nézd meg, itt vagy ebben a szövegben, pedig azt hittem, semmi keresnivalód ebben a rendezett hangyabolyban. Az ágyamban sincs, ha már így kérdezed. Hideg a paplan, tudom, ha magamra húzom egy ideig még biztosan vacogni fogok. Aztán ez is elmúlik szép csendesen. Kipp-kopp, csak a léptek hangját hallom, de hogy ébren vagyok, vagy csak álmodom, nos, arra már nem emlékszem.